Belopakodott az életembe az újév észre se vettem csak itt lett egyszerre. Nem éreztem a pillanatot szilveszter éjfélkor, hogy valami nagy és új elkezdődött, és ha most rágondolok, most sem érzem. Folytatódik az, amit eddig építettem, valahol majd learatom a fáradozásaim gyümölcseit és örülni fogok, hogy ezt is elértem. Lesznek dolgok, amibe energiát fektettem és rá kell majd jönnöm és rá fogok jönni, hogy elszámítottam magam, mert mégsem ezt akarom ezt akartam vagy egyszerűen nem jön össze. Na és?- nem azzal vesztek ha harcolok és néha elbukom, azzal vesztek a ha feladom. A bukásokat is félve írom le így, mert ez a szó olyan negatívan cseng fülemben és én nem ezt érzem. Minden eddigi „bukásomat” az idő távlatából szemlélve rájövök, hogy egyrészről nem is voltak istenigazából veszteségek, másrészről mindig kaptam valamit cserébe mikor azt hittem elvesztettem valamit, egy új célt, egy új vonzalmat, egy új örömöt, egy új szerelmet. Mást nem kellett tennem csak engednem, hogy megtalálják az utat hozzám az élmények és ezt azzal értem el, hogy nem nagyon sajnáltam magam a múlt szép vagy megrázó emlékei között, hogy mi lehetett volna, hanem a valóságban a jelenben megéltem azt, amit adhatott az a pillanat. De hát az önsajnálat persze annyira jó dolog, mikor az ember beleesik ebbe a csapdába észre sem veszi hogy az órák a napok a hónapok az évek elszaladnak mellette hozzá nem érve. Én nem szeretnék azzal időt tölteni, hogy mi lehetett volna, vagy azzal hogy mennyire szép volt pedig, vagy azzal, hogy de kár érte.
Az óévre pár szép emlék, tanulságok, tapasztaltok és két üres szög a szobám falán emlékeztet… és ennyi, nem élhetem az életem abban, ami elmúlt. Még most fáj pár dolog, de idővel begyógyulnak a sebek
