A 60-as évek elején az aratás még máshogy nézet ki mint napjainkban, a földek nagy táblákban a termelő szövetkezetek tulajdonában voltak gép kevés volt munka meg sok. Az emberek hajnalok hajnalán kezdték a kemény munkát ahonnan csak a déli forróság űzte őket a hűvösebb árnyékba, mindenkinek megvolt a feladata a férfiaknak, a nőknek, a gyerekeknek. A gyerekek általában vízhordókká lettek s a munkában kitikkadó munkások szomját oltották alumínium kannákból mért vízzel. Az aratás kemény munka volt s lélekölő a munkásoknak hajnalban a munka előtt járt egy féldeci pálinka, amit a TSZ a saját terméséből biztosított is. Szóval nem a munkafelügyelőség járt körbe szondákkal szép sárga mellényben ellenőrizve a tetrekész józanságot … más idők voltak.
Gyerekként én is vízhordó voltam s a pálinka osztásánál nekem is töltöttek, persze ezt megelőzte egy kis közjáték, mert a TSZ emberei spórolni akartak a nedűvel, mert a maradék sosem került vissza a gazdaságba, a munkások viszont mondták hogy ami jár az jár mert a gyerek is dolgozik meg amúgy sem olyan gyerek már, közben arra gondoltak, hogy úgy sem kell az majd a vízhordónak valamelyikük majd megkapja a részét. Én viszont már rég kíváncsi voltam mi is ez a pálinka, mert családi ünnepeken, disznóvágásnál a férfiak gyakran ittak egy-két kupicával s én sosem kaptam. Szóval kitöltötték, én meg láttam már, hogy kell ezt csinálni s egy hajtásra mohón kiittam az egészet. Hát nem volt életem legmarasztalóbb élménye, a szemem könnybe lábadt a levegő nem tudta eldönteni gyermeki tüdőmben, hogy menni akar vagy maradni az íze azt nem is tudom milyen volt, mert annyira rosszul lettem, hogy azt hittem meghalok. Aztán elmúlt a test rosszul léte és furcsa könnyedség áradt szét bennem a tarkóm felől, de munkára már nem voltam alkalmas azon a délelőttön hiszen minden mást sokkal érdekesebbnek találtam … szóval másnap már nem kaptam a reggeli fejadagból, de nem is hiányzott.
