pillanatok az életemből

A 60-as évek elején az aratás még máshogy nézet ki mint napjainkban, a földek nagy táblákban a termelő szövetkezetek tulajdonában voltak gép kevés volt munka meg sok. Az emberek hajnalok hajnalán kezdték a kemény munkát ahonnan csak a déli forróság űzte őket a hűvösebb árnyékba, mindenkinek megvolt a feladata a férfiaknak, a nőknek, a gyerekeknek. A gyerekek általában vízhordókká lettek s a munkában kitikkadó munkások szomját oltották alumínium kannákból mért vízzel. Az aratás kemény munka volt s lélekölő a munkásoknak hajnalban a munka előtt járt egy féldeci pálinka, amit a TSZ a saját terméséből biztosított is. Szóval nem a munkafelügyelőség járt körbe szondákkal szép sárga mellényben ellenőrizve a tetrekész józanságot … más idők voltak.

Gyerekként én is vízhordó voltam s a pálinka osztásánál nekem is töltöttek, persze ezt megelőzte egy kis közjáték, mert a TSZ emberei spórolni akartak a nedűvel, mert a maradék sosem került vissza a gazdaságba, a munkások viszont mondták hogy ami jár az jár mert a gyerek is dolgozik meg amúgy sem olyan gyerek már, közben arra gondoltak, hogy úgy sem kell az majd a vízhordónak valamelyikük majd megkapja a részét. Én viszont már rég kíváncsi voltam mi is ez a pálinka, mert családi ünnepeken, disznóvágásnál a férfiak gyakran ittak egy-két kupicával s én sosem kaptam. Szóval kitöltötték, én meg láttam már, hogy kell ezt csinálni s egy hajtásra mohón kiittam az egészet. Hát nem volt életem legmarasztalóbb élménye, a szemem könnybe lábadt a levegő nem tudta eldönteni gyermeki tüdőmben, hogy menni akar vagy maradni  az íze azt nem is tudom milyen volt, mert annyira rosszul lettem, hogy azt hittem meghalok. Aztán elmúlt a test rosszul léte és furcsa könnyedség áradt szét bennem a tarkóm felől, de munkára már nem voltam alkalmas azon a délelőttön hiszen minden mást sokkal érdekesebbnek találtam … szóval másnap már nem kaptam a reggeli fejadagból, de nem is hiányzott.

   Szeretem nagyon a festészetet, de istenigazából csak két-három művész képeit ismerem hozzávetőlegesen. A többi képet lelkes hozzá nem értő szemével nézem és a magam spártai módján eldöntöm tetszik-e vagy sem. Két művészt szeretek nagyon és az Ő műveiket fel is ismerem az egyik ifjonc korom nagy kedvence Vásárhelyi Győző (Victor Vasarely), aki teljesen elbűvölte gyerekszemem. Mai napig emlékszem mikor Pécsen kirándultunk és a Vasarely Múzeum egyes kiállított művei elől csak egy jól irányzott megígért fagyizással lehetett elcsalogatni. Hatalmas élmények voltak nekem azok a képek, ami a lapból, az egy síkból látszólag kiemelkednek, besüllyednek, forognak. Nem is értettem, hogyan lehet ilyet csinálni aztán rájöttem, hogy én is tudok ilyet készíteni, utánozni és ezek voltak az első olyan alkotásaim, amikor az idő megszűnt létezni számomra és ez annyira jó érzés a mai napig. Jó érzés valamibe, bármibe úgy belemerülni, hogy már nem fontos az idő.

   A másik nagy kedvencem Munkácsy Mihály vele úgy ismerkedtem meg, hogy éppen valami hatalmas szerelmi válságba voltam, amikor édesanyám a kezembe adta a kétkötetes életrajzi regényét, amit Dallos Sándor írt, hogy talán önsajnálat helyett ezt olvassam el. Maga a könyv is remek és tetszett nagyon és segített is a válságból kilábalni, de ezen felül felkeltette a kíváncsiságom a festő iránt. A könyvet, mint valami kalauzt használva időrendi sorrendben megkerestem azokat a képeket, amikről olvastam és magával ragadott az a csoda, amit Munkácsy a vászonra varázsolt az őstehetsége megrázó erejéből. A színei, a fényei, az alakjai, a drámai kompozíciós képessége a 19. század legnagyobb festőjévé emelte és Ő közben sosem felejtette el honnan jött, elhivatott volt a végtelenségig. Nem véletlen hogy éppen erről a témáról írok mostanság, hiszen Munkácsy életének három gigantikus főműve A Krisztus a Pilátus előtt, a Kálvária és az Ecce Homo most először mindenki számára látható egy helyen a Magyar Nemzeti Galériában. Akinek van egy félnapja erre a programra annak bátran tanácsolom nézze meg a festményeket mert amit látni fog azt sosem felejti majd el.

   Árvíz lesz, súlyos árvíz a folyók majd kilépnek a medrükből és elfoglalják azt, ami az övék, amiről lemondanak az aszályos hónapokban. Az emberek védekezni fognak fáradhatatlanul töltik majd a homokzsákokat, kérnek, sírnak, könyörögnek, egyik pillanatban átkozzák az eget a következőben fohászkodnak hozzá. A víz, amiből maga az élet is kipattant pedig elveszi majd sok ember egész addigi életét … érdekes hogy víz nélkül nem élhetünk, mégis ha úgy akarja pusztító áradatként elsöpri azt amit felépítettünk és örülhetünk, hogy életünk meghagyja. De harcolni fogunk minden házért, minden utcáért, minden emberi sorsért egy olyan egyenlőtlen háborúban ahol nyerni nem tudunk, de ha nem harcolunk, akkor vesztünk. Szóval emberek fel a gátra lesz mit tenni, minden segítőkézre szükség lesz. Menteni kell majd mi menthető és tompítani kell a pusztítást okozta sebeket, ahol tehetetlenek leszünk. Össze kell fogni végre, mint régen, amikor a Hont foglaltuk, vagy mikor Mátyást a Dunán királlyá választottuk. Hiszem képesek vagyunk rá és ez jó mert egyre nagyobb szükségünk van s lesz erre és mikor  a szükség elmúlik ráébredünk mennyivel jobb, könnyebb összekapaszkodva, mikor számítanak ránk és számíthatunk másra.

   Árvíz lesz, súlyos árvíz s remélem elmossa a féltékenységet, a tehetetlenséget, a széthúzást az összes bűnünk ami falat von köztünk, mert vannak gátak amikre nincsen szükségünk.

A szépség a legfurcsább emberi tulajdonságunk, miért talán azért, mert szubjektív, mert nem időtálló, mert összefonódik észrevétlenül a kisugárzással, a vonzalommal. A szépség szubjektív és itt lehet egy szélesebb társadalmi szubjektivitásról beszélni. Mire gondolok most hát arra, hogy Afrika közepén lévő emberek szépségideálja merőben különbözik egy európai ember ideáljától ez elég szélsőséges példa, de igen szemléletes. Másrészről a szépség egyéni szubjektivitástól is függ, kinek ki vagy mi a szép. Tudjátok kinek a pap kinek a papné.

Ráadásul a szépség nem időtálló tulajdonságunk, mert ahogy az idő halad a test elveszti ruganyosságát, egykori fényét, dicsőségét. Emiatt egy nagyon kérdőjeles jellemzőnk nekünk ez, csak a külsőnk határozza meg a létét, hiszen egy átlag idegen ember először kívülről lát minket ez alapján tesz el bennünket magában egy bizonyos helyre. De a szépségre alapozni nem lehet csak a modelleknek és nekik sem sokáig, mert elmúlik.

A szépséget keresztülszövi úton útfélen a kisugárzás és a vonzalom. A kisugárzás az valahogy úgy működik, hogy belép egy személy a látószögünkbe, akit ha észreveszünk, akkor vonzza a tekintetünket és éppen azon gondolkozunk, hogy miért lehet ez, hiszen nem is annyira szép. A vonzalom már akkor fejti ki hatását a szépségre ha már ismerünk valakit, vonzódunk hozzá és szépnek látjuk. Velem még nem fordult elő hogy valakihez vonzódtam volna és ugyanakkor nem láttam volna szépnek.

Ami nekem a szépséget jelenti, az belülről fakad és a szemnek láthatatlan és nagyon oda kell figyelnem, hogy észrevegyem.

Sokáig néztem, de nem láttam, sokáig hallgattam, de nem hallottam, sokáig érzékeltem, de nem éreztem, elpazaroltam nagyon sok időt és energiát  olyan dolgokra, amikről azt hittem fontosak. A boldogságról azt hittem, hogy majd valaki elhozza nekem és megajándékoz vele. Elfelejtettem, hogy akkor is boldog vagyok mikor sikerül egy nehéz feladat, mikor jól vizsgázom, mikor megmászok egy hegyet vagy kifogok egy nagy halat és még sincs szükségem senkire elérni ezt az állapotot. Ma már odáig jutottam, hogy kimerem jelenteni magamról, végtelenségig önző voltam mikor mástól vártam, hogy boldoggá tegyen, mikor a világot hibáztattam, mert ez nem történt meg. Nem szeretek önző lenni én adni szeretnék, mert ha adok azzal kapok is valamit és már nem várok el semmit attól ki mellettem van, lehet Ő barát vagy társ. Én szeretem azt a pillanatot, amikor jól érzem magam egy emberrel, azért mert szeretem őt… és szeretem magamat is azt a valakit, aki mellette vagyok s lehetek. A jövőm állandó mozgásban van, engem követ árnyékként most minden kicsit homályos még nem tudom mi lesz holnap vagy egy hónap múlva azt meg pláne nem mi lesz egy év múlva, egy biztos bármi lesz is boldognak kell lennem, mert az szeretnék lenni, mert erre vágyom a legjobban.

   Olyan kétarcú tél volt, hol szakadt a hó és hideg volt és köd és mindent beborított a tél vasfoga, hol kora tavaszi napokat idéző enyhe idő volt, esővel tarkítva. Emiatt hol fagyott, hol engedett nem tudta istenigazából az időjárás hogy mit akar. De gyönyörű volt, ahogy mindent, de szó szerint mindent vastag jégpáncél lepett el.

    Ezen a furcsa télen az apa sietett haza a fiával az iskolából, sietett mert érezte a kerékpár remegésén át, hogy a gyerek fázik. Történeteket mesélt a fiának útközben hogy elterelje a figyelmét a hidegről, a fiú azon gondolkozott, hogy miért kell neki így fáznia, hiszen az osztálytársait a szüleik autóval hordják és ők biztos nem fáznak így. A városka főterére értek ahol az út a park mellett T betűt formázva kétfele válik, az apa hátraszólt a fiának: nézd az előttünk haladó autót, hogy csúszik a hátulja miközben kanyarodik. A fiú éppen próbálta megkeresni azt, hogy hol is láthatná ezt, amikor egyszerre csak fájósan a földön találta magát az apja mellett…elcsúsztak ott ahol az autó is csúszkált. Hatalmasat csattanhattak, mert emberek rohantak oda segíteni, de az apuka megelőzte őket és ő segítette talpra a gyermekét. A fiú jobb kézzel fogta a bal könyökét és éppen sírni készült, mert az ijedtség és a fájdalom szorongatta, mikor az első emberek oda értek. Micsoda felelőtlenség ilyen időben kerékpárra ülni gyerekkel, még jó hogy nem lett komolyabb baj, hallatszott az emberek felöl. Az apa nem foglalkozott az utca embereinek szavával ő a fiára figyelt – Jól vagy? Menjünk innen apa – válaszolta a fiú és magában elhatározta, hogy nem fog sírni bármennyire is ott van a torkában az érzés, inkább megfogta édesapja kezét.

   Később mikor már messzebb voltak a helytől és közelebb az otthonukhoz a fiú megszólalt:  apu ami történt azt ne mondjuk el senkinek. Még anyunak sem? - kérdezte apa a fiát. Rövid hallgatás után – neki se – szólt a válasz, majd még egy csöpp szünet után hozzáfűzte azt is :De ígérd meg nekem! Most a szülő hallgatott sokáig majd megszólalt: Jó megígérem.

   Belopakodott az életembe az újév észre se vettem csak itt lett egyszerre. Nem éreztem a pillanatot szilveszter éjfélkor, hogy valami nagy és új elkezdődött, és ha most rágondolok, most sem érzem. Folytatódik az, amit eddig építettem, valahol majd learatom a fáradozásaim gyümölcseit és örülni fogok, hogy ezt is elértem. Lesznek dolgok, amibe energiát fektettem és rá kell majd jönnöm és rá fogok jönni, hogy elszámítottam magam, mert mégsem ezt akarom ezt akartam vagy egyszerűen nem jön össze. Na és?- nem azzal vesztek ha harcolok és néha elbukom, azzal vesztek a ha feladom. A bukásokat is félve írom le így, mert ez a szó olyan negatívan cseng fülemben és én nem ezt érzem. Minden eddigi „bukásomat” az idő távlatából szemlélve rájövök, hogy egyrészről nem is voltak istenigazából veszteségek, másrészről mindig kaptam valamit cserébe mikor azt hittem elvesztettem valamit, egy új célt, egy új vonzalmat, egy új örömöt, egy új szerelmet. Mást nem kellett tennem csak engednem, hogy megtalálják az utat hozzám az élmények és ezt azzal értem el, hogy nem nagyon sajnáltam magam a múlt szép vagy megrázó emlékei között, hogy mi lehetett volna, hanem a valóságban a jelenben megéltem azt, amit adhatott az a pillanat. De hát az önsajnálat persze annyira jó dolog, mikor az ember beleesik ebbe a csapdába észre sem veszi hogy az órák a napok a hónapok az évek elszaladnak mellette hozzá nem érve. Én nem szeretnék azzal időt tölteni, hogy mi lehetett volna, vagy azzal hogy mennyire szép volt pedig, vagy azzal, hogy de kár érte.

   Az óévre pár szép emlék, tanulságok, tapasztaltok és két üres szög a szobám falán emlékeztet… és ennyi, nem élhetem az életem abban, ami elmúlt. Még most fáj pár dolog, de idővel begyógyulnak a sebek

Mindenkinek azt kívánom hogy megkapjon az újévben mindent ami Neki való, mindent ami valójában a szíve vágya. Nem teszek fogadalmat csak egyszerűen változtatok majd néhány dolgon…hiszen újév jön, s ez a régi elröppent rá az emlékek tesznek pecsétet mintegy lezárva. A számadás ideje ez mikor az ember elmereng mennyit tett magáért, valakinek pozitív az elszámolás valakinek negatív de mindenkinek tapasztalata több lett s így annyira negatív nem lehet a mérleg. A hibák jó dolgok szeretni kell őket hiszen tanítanak azért vannak hogy valamit megtanuljunk, valamivel többek legyünk általuk. S voltak szép dolgok amik ma már emlékek amik történtek, felemeltek magukba olvasztottak, hogy eggyé váljunk velük, s voltak pillanatok mit kértünk maradjon örökre …nem maradtak de ezekért éri meg nekivágni az újnak. S nem kívánok olyat hogy többet jobbat szebbet, nincs értelme ami elmúl az szép volt jó volt…sok volt s az új nem lesz szebb, jobb, több…más lesz, új lesz… az lesz amit igazán kívánunk. S lesznek pillanatok amiket megkérünk maradjanak örökre ….nem fognak, és milyen igazuk van, mert az úton menni kell még akkor is ha maradni akarunk.

  Nagyon aktuális bibliai történet mostanság Jónás és a cet meséje. Jónás feladatot kap a fensőbb hatalmaktól de Ő 180 fokkal elfordulva ettől megpróbál elmenekülni a saját karmája elől. Tengerre száll ahol óriási viharba kerülve lesodródik a hajóról és egyszer csak egy cet gyomrában találja magát. Ahol sötét van és csak Ő és a hite van  Mindannyiunk a cet gyomrába születünk. 

  A cet gyomrában vergődve ami nem más mint a saját húsod börtöne nem olyan nehéz a felismerés hogy ennél sokkal több vagy. Nem csak egy porhüvely vagy, lelked van. Az állatok csak ösztönből élnek nincs egójuk nem boldogok nem szomorúak mindent elfogadnak ahogy van, alkalmazkodnak. Az ember sorsa nehéz, értelme van nem hinni akar hanem tudni, nem ismerve fel a tényt ami minden pillanatban a lába előtt hever, nincsen tudás hit nélkül. Mert hit kell ahhoz hogy bármibe belekezdj hiszen akkor még nincs tudásod csak hited van hogy Te akarod ezt és ahogy végrehajtod mit elterveztél közben a tapasztalatok a türelmed az értelmed odafordításával megtanulsz valamit és ez csak a Tiéd lesz s nem veheti el Tőled már soha senki.

    A hit nem csak a tudáshoz kell. A bizalom is hit csak más környezetben használja a magyar nyelv ezt a szót. Mert amikor arról beszélünk hogy bízok valamiben vagy Valakiben akkor nem másról van szó…van hitem.

Van már nagyon sok minden amit tudok mert megtanultam vagy azért mert mindig is tudtam és lesz amit még tanulnom kell hogy több legyek hogy többet lássak a világból többet értsek.

Van hitem és néha hiszek párszor másban, leginkább magamban. A hit furcsa dolog mert miben hiszel az megtörténik, de oly nehéz abban hinni amit szeretnél sokkal könnyebb az ellenkezőjét gondolni és felkészülni a rosszra mert úgy is bekövetkezik….és bekövetkezik.

Szeretek-szeretnek az emberek jönnek mennek valaki mondja, valaki érzi, valaki tudni véli mind hazudnak ki szeret nem csinál egyebet csak elfogad, leginkább magát. Mert a szereteted forrása Te vagy, nem adhatja számodra más ezt az érzést, benned születik és nem a másikat szereted hanem magadat abban a pillanatban mikor Vele vagy  azt a nőt vagy férfit ki társad mellett válhatsz. Meddig tart? - a pillanatig amíg az akarsz lenni aki Vele vagy s persze az emberek cserélődnek ,mert fejlődsz s nem maradsz az aki voltál. Ez néha azt hiheted fáj s lehet hogy tényleg fáj de sokáig nem szabad magadat sajnálni mert akkor más is csak sajnálni fog. A következtetéseket le kell vonni a szép emlékeket megőrizni, az embert ki sokat jelentett Neked a szívedbe zárni egy nagy ajtó mögé hét lakattal hét pecséttel hogy ne szabadulhasson ki csak távozásod pillanatában.

A tudás a hit a szeretet kéz a kézben jár mindegy a sorrend néha segítenek néha visszahúzzák egymást de elszakadni sosem tudnak. S azt hiszem számomra ez a három fogalom a legfontosabb az életemben és ha ők elfogynak belőlem akkor remélek ….majd távozom hogy újra visszatérhessek s megint tudjak, higgyek, szeressek

Köszönöm Feribá…..

Nagymama és Nagypapa

   Nagypapa és Nagymama Nagykőrösösön élte az iparos ember és felesége egyszerű de nagyon szép életét, a Papa kovács volt s ennek a munkának szentelte az egész életét mester volt a szakmájában s mint ilyen embernek megvolt benne a képesség hogy egy dolgot több szemszögből is megvizsgáljon hiszen nem inas már hogy ide oda kapkodjon. A Nagymama mióta Papával élt a háztartást vezette nevelte a gyermekeket mosott, főzött sütit sütött később az unokákra, ránk vigyázott sosem unatkozott sosem panaszkodott. Olyan emberek voltak akik két világháborút végignéztek tanultak sok mindent dolgoztak, szenvedtek, örültek, gyereket adtak a világnak s a legfontosabb jóban rosszban kitartottak egymás mellett.

   Én lehettem vagy 17 amikor ez történet megszületett, éppen abban a lázadó(mert abban az időben ez annak számított) időszakomban voltam amikor hosszú volt hajam és nagy karika fülbevalókat hordtam és mindenem a rock zene volt. Otthon kezdtem felvállalni a dolgaimat hogy dohányzok meg néha iszok a haverokkal pár sört. És ebben a bontakozó kis önállóságomban egyszer úgy alakult hogy a papának sok munkája volt és megkért mivel helyileg én voltam a legközelebbi unoka hogy szombaton menjek segíteni neki . És én örültem egyrészről mert nagyon szerettem  Papával dolgozni vele mindig minden sikerült másrészről úgy éreztem újabb lépést tettem a felnőttség felé mert akkor még azt hittem jó felnőttnek lenni.

   Dolgoztunk is reggel 6-tól nem kapkodva de folyamatosan mert Papa mindig azt mondta a munkával kapcsolatosan két szép dolgot kell csak megjegyezni az egyik „dolgozni csak pontosan szépen ahogy csillag megy az égen úgy érdemes” a másik egy munkát csak egyszer kell megcsinálni de akkor jól. 11-kor a délelőtti munkának vége szakadt mert ebéd előtt a mesternek jár 1 óra pihenés és bementünk a házba ahol a Nagymama ügyködött az ebéden, de nem álltunk meg a konyhába hanem beültünk a nagyszobába beszélgetni  mert a Papának megvolt az a szokása hogy ebéd előtt mindig elszívott egy szál cigarettát egy kis unikum kíséretében . A mai nap különleges volt mert először kínált az életben engem is mindkettővel és én kértem is mert ez olyan felnőttesnek tűnt. A két unikumos pohár  összezörrent majd üresen az asztalon koppantak miközben mi füstbe burkolva beszélgettünk a délutáni teendőkről. Egyszer csak észre se vettem a Nagymama robbant füstölgő idillikus kettősünk közé s unszolta az öreget hogy menjen már ki a konyhába és kóstolja meg a leves sóját, hozzám fordulva a következő szavak kíséretében elvette majd elnyomta a cigimet:          „ Miért dohányzol drága bogaram hiszen mindennek eljön az ideje és te még olyan fiatal vagy hogy ilyen dolgokról döntsél”. Én sértett kis felnőttségi mivoltomban a nagypapára kaptam a szemem hiszen Ő kínált meg miért nem mondja miért nem véd meg, de Ő csak lesütötte a szemét mosolygott és kiment megkóstolni a levest a Nagymamával. Miután visszajött szó nélkül visszaült a helyére elővett a dobozából még egy szál cigarettát s felém nyújtva csak mosolyogva annyit mondott :”a Nagymama nagyon bölcs és okos asszony de most magunk közt megvallva tévedett az idő nem eljön ….elrohan”. 

Az évszakok

Szeretem az évszakokat bár, ahogy jönnek, mennek, sürögnek körülöttem fáradhatatlanul, az idő múlását, saját mulandóságomat mindig eszembe juttatják, de ember vagyok, s ez természetes gondolat, ami azért nem árnyékolja be az életemet. Hiszen jöttem, tanulok, szeretek, hibázok, elbukok, győzök, vesztek, szóval élek, körforgásban, néha ez van, néha az, pont mint az évszakoknál.

Szeretem a tavaszt, mert az újrakezdésről szól, miután a tél halálos nyugalommal elsöpört mindent, vagy legalább is tetszhalálra ítélt. Akkor jön Ő és kis bájos szellőivel, melegedő napsütésével virág illatot varázsol a mezőkre. A termékenység díszébe öltözteti Flórát és Faunát, megrövidíti a lányok szoknyáját és új reményeket gyújt a fáradt szívekbe.

Szeretem a nyarat, mert nem kell sok ruha és hosszúak a nappalok. Szeretem az éjszakái miatt, ami töltve van minden csodával, misztikus csillagokkal, zenélő tücskökkel, balatoni illattal. A nyár ezért van, hogy az ember szabad legyen s elmenjen olyan helyekre, olyan emberekkel, akikkel olyan érzéseket akar átélni, amilyenek létezéséről nem is tudott hogy léteznek, csak abban a minutumban, amikor megtörtént, s el is felejti nyomban, de így van jól, máskülönben nem akarna mozdulni abból a pillanatból .

Szeretem az őszt, mert gyönyörűek a színei, s bár benne van a közeledő elmúlás lappangó, lelket tipró jelentése, de ez az élet rendje. Ősszel menni kell az erdőbe, a rétre, kézen fogni Valakit és menni, és rácsodálkozni, hogy milyen szép a vidék ősszel, és nem az elmúlással foglalkozni. Eljön az a gondolat nélkül is. Azok a színek a rozsdától a vörösig, az ég kékjének keretében, utánozhatatlan, leírhatatlan, minden rezdülésében változó… ajándékozó.

Szeretem a telet, mert tiszta, ártatlan, jég kezével, fagy leheletével, hó takarójával elsöpri, eltakarja, amit akar. Ilyenkor van a gyerekek legszebb időszaka, a mikulás, a karácsony, lehet  meglepetésre várni, hógolyózni, hóembert építeni. S jön a szilveszter, a fogadalmak, a tanulságok, a vágyak, remények ideje ez, amitől évről évre annyi ember, annyi jót vár, elfelejtve hogy csak rajtuk áll, mi lesz a jövő. A fensőbb hatalmaknak üzleti érzékük nem sok van Ők a fogadalmakkal nem tudnak mit kezdeni, csak a cselekvéssel, de a fogadalmat az embernél tett ritkán követ.

Ezt jelentik az évszakok - a teljesség igénye nélkül - nekem. Persze, a tollamban rejlő hatalom nincs akkora, hogy a töredékét is megéreztessem Veled annak amit érzek, mikor leírtam ezt a pár sort, de próbálom. Olyan ez, mint az eső (visszatérve az évszakokhoz még egy szó erejéig), mert néha beborul és esik, és szakad, villámlik, dörög, csattan, de a viharfelhő felett is süt a nap, amúgy meg szeretem az esőt, mert más nem szereti.